- Miért sírsz, bácsi? - kérdezte a kisfiú. A lehajtott fejű ősz öregember nem válaszolt. Kezébe temette arcát, és a kisfiú azt hitte, a bácsi szégyelli megmutatni könnyáztatta arcát. A kisfiú megértette ezt, hiszen mindenkitől azt tanulta, hogy a fiúk sosem sírnak. De aztán a bácsi mégis megszólalt.

- Elvesztettem valamit. - mondta halkan. A kisfiú megélénkült.

- Elvesztetted? Segítek megtalálni. Talán a közelben szórtad el?

- Nem szórtam el, egyszerűen eltűntek. S mire észrevettem, már nyomuk sem volt. Ez fáj. Hogy el sem búcsúzhattam tőlük.

A kisfiú gondolkodóba esett.

- De hát, amitől elbúcsúzol, azt nem is veszíted el. Azt csak elengeded.

- Igaz - felelte a bácsi - De ezek olyan gyorsan tűntek el, hogy időm sem maradt elköszönni. És most fáj az üresség, fáj a sok hely.

A kisfiú megsimogatta az öregember fejét.

- Mit vesztettél el, bácsi? Megmondod? Talán a pénzedet? A bicskádat?

- Nem kedvesem. - mondta az öregember, és felnézett. Árkokkal szabdalt arcán könny csillogott. - Az illúzióimat vesztettem el, amit a világomról alkottam. Tudod, kisfiam? Az illúzióimat.

- Nem értem. - töprengett a kisfiú. - Hogy lehet elveszíteni azt, ami nem is létezik?

Ha kimész a mólóra az erős napsütés ellenére is éles szél vár, és az Alpok messzi téli csúcsait látod, melyek ezüstszínűek és szörnyűek. De szélcsendben, ebben a fehér városban, a rakparton meleg van, csillogás, tavasziasan öltözött emberek, akik sétálnak, vagy a padon üldögélnek a pálmák alatt, szalmakalapjuk alól hunyorogva a tenger sötét kékségére és az angol király fehér szobrára, amely tengerész egyenruhában áll a világos ég ürességében.
Ő is egyedül ül, háttal a tengernek és nem látja, inkább csak érzi a napot, amely a hátát melegíti. Fedetlen fejjel ül a haja ősz, öregesen tiszteletre méltó. A feszült mozdulatlanság pózában ül és, mint minden vak, egyiptomi módra: a tartása egyenes, a térdeit összehúzza, felfelé fordított sapkát helyez rá, és nagy, napégette kezeit, szoborrá dermedt fejét megemeli, és enyhén oldalra fordítja, egész idő alatt őrt áll, figyeli az emberi hangokat és járókelők suhogó lépteit. Egész idő alatt csöndes, egyhangú és enyhén éneklő hangon emlékeztet minket arra, hogy kötelességünk jónak és könyörületesnek lenni. És amikor kis időre megállok előtte, és világtalan arca előtt, a sapkába dobok néhány centimet, ugyanolyan világtalanul tekintve a térbe, nem változtatva sem pózt, sem arckifejezést, egy pillanatra megszakítja dallamos, jól felépített tanító beszédét, és már egyszerű szívből jövő szavakkal azt mondja:
- Merci, merci mon bon frere!
"Mon bon frere!" Igen, igen, mi mind testvérek vagyunk! De csak a halál és a nagy kínok és szerencsétlenségek emlékeztetnek minket erre igazi és cáfolhatatlan bizonyossággal, azzal, hogy megfosztanak bennünket földi rangunktól, és kivezetnek a hétköznapi életből. Milyen meggyőződéssel ejti ki e szavakat: mon bon frere! Nem fél, és nem is félhet attól, hogy rosszul teszi, ha testvérnek szólít egy királyt, vagy köztársasági elnököt, egy neves személyiséget, vagy milliárdost. És egyáltalán, egyáltalán nem azért nem fél ettől, mert vaksága miatt megbocsátják tudatlanságát. Nem egyáltalán nem. Egyszerűen ő most mindenkinél több. Az Úr keze megérintvén őt, mintha megfosztotta volna őt névtől, időtől és tértől. Ő most csak ember, akinek mindenki testvére...
És a másikban is igaza van: valójában mi mind jók vagyunk. Járkálok, lélegzem, látok, érzek, átviszem magamba az élet teljességét és örömét. Mit jelent ez? Azt, hogy felfogok és befogadok mindent, ami körülvesz, hogy mindez kedves és barátságos, rokon velem és ez szeretetet ébreszt bennem. Mert az élet kétségtelenül nem más, mint szeretet és jóság, és a szeretet és jóság elapadása mindig az élet elapadása, az már a halál. És ez a vak hív engem, amikor arra járok: "Tekints rám is, érezz szeretet irántam is: ezen a világon, ezen a csodás reggelen, minden a rokonod, ezek szerint én is; és ha rokonod vagyok, nem hagyhat hidegen a magányom és a gyámoltalanságom, hiszen a testem, mint az egész világ teste, egy a tiéddel, hiszen az élet érzése a szeretet érzése, hiszen minden szenvedés a mi közös szenvedésünk, amely megrontja a mi közös életörömünket, vagyis, hogy érezzük egymást és minden létezőt."
Elég a szócséplésből az egyenlőségről a mindennapokban, a sértettség, gyűlölet, gonoszság versenyéről.
Ott egyenlőség nem lehet, sosem volt, és nem is lesz.

Once upon a time, there was an island where all the feelings lived: Happiness, Sadness, Knowledge, and all of the others, including Love. One day it was announced to the feelings that the island would sink, so all constructed boats and left. Except for Love.

Love was the only one who stayed. Love wanted to hold out until the last possible moment.

When the island had almost sunk, Love decided to ask for help.

Richness was passing by Love in a grand boat. Love said,
"Richness, can you take me with you?"
Richness answered, "No, I can't. There is a lot of gold and silver in my boat. There is no place here for you."

Love decided to ask Vanity who was also passing by in a beautiful vessel. "Vanity, please help me!"
"I can't help you, Love. You are all wet and might damage my boat," Vanity answered.

Sadness was close by so Love asked, "Sadness, let me go with you."
"Oh . . . Love, I am so sad that I need to be by myself!"

Happiness passed by Love, too, but she was so happy that she did not even hear when Love called her.

Suddenly, there was a voice, "Come, Love, I will take you." It was an elder. So blessed and overjoyed, Love even forgot to ask the elder where they were going. When they arrived at dry land, the elder went her own way. Realizing how much was owed the elder,

Love asked Knowledge, another elder, "Who Helped me?"
"It was Time," Knowledge answered.
"Time?" asked Love. "But why did Time help me?"
Knowledge smiled with deep wisdom and answered, "Because only Time is capable of understanding how valuable Love is."

Engem igazán megérintett ez a történet... Mi játszódhatott le az apában és ugyanakkor a kisfiúban? Biztos számított az apjára és könyörgött neki a segítségért.. Mit kellett kiállnia annak az apának.. Hallani saját gyermeke kétségbeesését..Megölni egyetlen szeretett fiát, hogy a vonaton mindenkit megmentsen. Az is igencsak érdekes volt, hogy mikor megtörtént a baleset, a vonaton ülők nevetgéltek. Milyen furcsa, hogy el se tudjuk képzelni, ha utazunk, hogy körülöttünk történik valami.. És valaki az életével fizethet a MI életünkért.. Elgondolkodtató.. :/

Minden szónak van dallama, lüktetése, ereje… Az egyik legkeményebb és legerősebb szó, amivel valaha találkoztam a következő: Csak azért is! Az ereje képes hegyket megmozgatni.

Ugye…, ugye…, érzed te is? Mondd ki bátran!Ne tétovázz!
„Csak… azért… is….”
Nem jó…No , próbáld meg még egyszer. Menni fog, hidd el. Segítek: Csak azért is!
„Csak azért…is...”
Nem rossz. Határozottan javult. Ízlelgesd egy kicsit a szót, érezd a szavak zamatát… hmm… hamm… nyam-nyam… Így valahogy: Csak! Csak azért! Csak azért is! Menni fog? Érzed? Mondd ki megint.
„Csak azért is…”
Bravó! Egyre jobb! Na még egyszer mondd ki, még több átéléssel. Hagyd, hogy átjárjon a kifejezés lelke, és az az ősi életerő, amit képvisel. Csak bátran! Csak azért is!
„Csak azért is!”
Tökéletes! Gratulálok! Ugye érzed te is az erőt? Mondjuk ki együtt sokszor egymás után:
„Csak azért is! Csak azért is! Csak azért is!”
Ugye érzed a te is a testedet elöntő forróságot. Lángol a tested. Tűz gyúl benned, új tűz. Ez az az ősi tűz, ami erőt ad ahhoz, hogy soha ne add fel! Tudatában kell lenned annak hogy, amikor fényként elhagytad a távoli univerzumot, és megkezdted földi utazásod, minden képességgel felruháztak, mindennel, amire szükséged lehet ahhoz, hogy valóra váltsd álmaidat, terveidet, boldog légy, és véghez vihesd azt a jó és nemes feladatot, amit az égben kiszabtak rád, és önkéntesen magadra vállaltál.
Ha úgy érzed, összecsapnak a fejed felett a hullámok, a sötét felhőkön keresztül nem látod a szivárványt… Ne add fel! Küzdj! Mondogasd magadban ezt a spirituális erejű szót sokszor, egyre hangosabban: csak azért is, CSAK azért is, CSAK AZÉRT is, CSAK AZÉRT IS!
Lesz elég erőd ahhoz, hogy véghez vidd az általad kitűzött célt. „Nem kél olyan vágy benned, melyhez ne kelne erő is benned azt valóra váltani. Meglehet, hogy azért meg kell dolgoznod érte.” Csak azért is sikerülni fog!